Making New Waves 2007

Arditti vonósnégyes (UK)

A világhírű Arditti Quartet a kortárs és korábbi 20. századi művek avatott interpretátoraként vált ismertté, nevéhez számos zeneszerző – köztük Cage, Carter, Kagel, Kurtág, Ligeti, Stockhausen és Xenakis – vonósnégyesének bemutatója fűződik. A közel harminc éve – 1974 óta – fennálló együttes munkájának döntő jelentőségű eleme a zeneszerzőkkel való szoros együttműködés. Meggyőződésük szerint egy modern zenemű autentikus interpretációjához elengedhetetlenül szükséges a komponistával való intenzív közös munka, mely nemcsak az előadók, hanem a szerző számára is hasznos és tanulságos lehet.

A játékosok oktatói munka iránti elkötelezettségét jól mutatják a vonósnégyes mesterkurzusai és műhelyei fiatal előadóművészek és zeneszerzők számára. A kvartett tagjai 14 éven keresztül (1982-1996) tanítottak a nemzetközi kortárs zenei élet meghatározó nyári kurzusain Darmstadtban.

Az Arditti vonósnégyes diszkográfiája jelenleg 130 CD-t tartalmaz.

32 éves fennállásuk óta számos díjjal tüntették ki az együttes munkáját. Több alkalommal elnyerték a Deutsche Schallplatten Díjat, és hozzájuk került a Gramophon Award a legjobb kortárs zenei felvétel kategóriában 1999-ben (Elliot Carter) és 2002-ben (Harrison Birtwistle). A nagy presztízsű Ernst von Siemens Zenei Díjat 1999-ben nyerték el zenei életművükért.

Pascal DUSAPIN (FR)

1955-ben született a Párizs melletti Nancy-ban. A Sorbonne Egyetemen művészettörténetet és esztétikát tanult. 1974-1978 között Iannis Xenakis szemináriumait látogatta, 1981-1983-ig a római Villa Medici ösztöndíjasa, majd 1993-1994-ig az Orchestre National de Lyon ösztöndíjas zeneszerzője volt.

Zeneszerző pályafutása elejétől kezdve számos díjban és elismerésben részesült: 1977. a Foundation de la vocation kitüntetése; 1979. Hervé Dugardin díj (SACEM); 1993. az Académie des Beaux-Arts díja; 1993. Syndicat de la Critique Prix; 1994. a SACEM „Szimfónikus Zenei” kitüntetése; 1995. Francia Kulturális Minisztérium Grand Prix National de Musique; 1998. Victoire de la Musique az Orchestre National de Lyon CD felvételére; 2002. „Az Év Zeneszerzője” kitüntetés.
Dusapin kiváló hangszerismerettel rendelkezik, közel 70 művet komponált különböző együttesekre, zenekarra, valamint szóló hangszerekre és kamaraformációkra. Operái: Roméo & Juliette (1985-88), Medeamaterial (1991), La Melancholia (1991), To be sung (1992-93), és a Perela uomo di fumo, amelyet a Párizsi Nemzeti Opera felkérésére az Opéra-Bastille-ben mutattak be 2003-ban.
"Művészete az antik irodalom, filozófia és költészet világától egészen a kortárs szerzőkig terjedő széles műveltségéből táplálkozik. Elegendő csupán végigolvasni a művek címét és a azokat szövegeket, amelyeket vokális darabjaiban használ, hogy a benne rejlő hatalmas tudást felmérhessük. Minden irányból érik impulzusok, kézirataiban a kottasorok között izgalmas megjegyzéseket olvashatunk a világban történt eseményekről."

(Brigitte Massin)

Helmut LACHENMANN (D)

Stuttgartban született 1935-ben. Zenei tehetsége egészen korán megmutatkozott, zeneszerzéssel már serdülőkorától kezdve foglalkozik. Zongorázni Jürgen Uhdenél, zeneszerzést és elméletet a Stuttgarter Musichochshule-ban 1955-1958 között Johann Nepomuk David-nál tanult, és a szeriális zeneszerző Luigi Nono első magántanítványa volt Velencében. 1965-ben egy rövid ideig a Genti Egyetem elektronikus zenei stúdiójában dolgozott, majd ezt követően szinte kizárólag az instrumentális zene irányába fordult.
Lachenmann kompozícióit instrumentális konkrét zenének nevezi, olyan zenei nyelvre utalva, amely felöleli a nem konvencionális játéktechnikákkal keltett teljes hangzásvilágot. A zeneszerző szerint ez olyan zene, "melyben a hangzásesemények kiválasztása és rendszerbe szervezése oly módon történik, hogy a módszer, ahogyan létrehozzák őket sokkal kevésbé fontos, mint a megszólaló akusztikai minőségek. Ennek következtében az olyan minőségek, mint a hangszín, hangerő, stb. nem egyszerűen hangokat állítanak elő, hanem egy konkrét helyzetet írnak le, illetve fejezenek ki. Ez a helyzet a hallgatás: halljuk a feltételeket, melyek következtében egy hang vagy zaj létrejött, halljuk, milyen anyagok és energiák vesznek részt a folyamatban, és hogy milyen ellenállással találkoznak. Partitúrái hatalmas kihívás elé állítják előadóit, mivel nagy mennyiségű új játéktechnikát fejlesztett ki fafúvó, rézfúvó és vonós hangszeres számára.
Legfontosabb művei között említhetjük színházi zene produkcióját, Das Mädchen mit den Schwefelhölzern (1991-96. Hans Christian Andersen, Leonardo da Vinci és Gudrun Ensslin nyomán); zenekari műveit, Schwankungen am Rand (1974-75, nyolc rézfúvósra, két elektromos gitárra, két zongorára, négy dörgőlemezre, és 34 vonósra), Accanto (1975-76, klarinétra, nagyzenekarra és hangszalagra) és NUN (1997-99, fuvolára, harsonára, férfikórusra és nagyzenekarra); különböző együttesekre írt darabjait: Mouvement (- vor der Erstarrung) (1982-84, három tetszőleges hangszerre és 14 hangszerre) és "...zwei Gefühle...", Musik mit Leonardo (1992, kivonat a Das Mädchen mit den Schwefelhölzern-ből, Leonardo da Vinci nyomán, két beszélőre és 22 hangszerre); és három vonósnégyesét:(Gran Torso, 1971, átdolgozva 1976-ban és 1988-ban, Reigen seliger Geister, 1989, Grido, 2001) csakúgy, mint más zenekarra és különböző együttesekre írt darabjait, kamara műveit, valamint hat zongoradarabját.
A Stuttgarter Musikhochschule zeneszerző tanára volt 1981 és 1999 között, és rendszeresen tartott előadásokat Darmstadtban. Számos nagy jelentőségű cikke, tanulmánya és előadása jelent meg többek között a Musik als existentielle Erfahrung-ban, (A zene mint egzisztenciális tapasztalat) Breitkopf & Härtel, Wiesbaden, 1996).
2006 novemberében a brit Royal College of Music egyhetes fesztivált szentelt Lachenmann munkásságának.

Alvin LUCIER (USA)

Alvin Lucier a XX. századi ameriakai új zene nagy öregje, az ún. pszichoakusztikus zene úttörője, avantgárd zeneszerző és előadóművész.

1931-ben született a new hampshire-i Nashua-ban. Tanulmányait a Yale és Branderis egyetemeken végezte, ezután Rómában Fullbright ösztöndíjasként tanult, 1962-től a Branderis Egyetem tanára és az egyetemi kórus vezetője volt.

A Music For Solo Performer (1964-65) című darabját, amelyben az agyhullámok által generált hangzás először szólalt meg élő előadásban, a zeneirodalom mérföldkövének tekinti a modern zenetudomány. Az akusztikus jelenségek kutatása terén, az I Am Sitting in a Room (1970) című kultikus művével új iskolát teremtett. A műben egy általa előadott szöveg hangfelvételét többszörösen lejátssza és rögzíti egy akusztikus térben. A szöveg az adott terem akusztikai paramétereinek megfelelően fokozatosan zenei hagnzássá formálódik.

Munkái a zenei installáció területén is zenetörténeti jelentőségűek. A "Music On A Long Thin Wire" (1970) című darabjában egy nagy mágnes pólusain keresztül kifeszített huzalt oszcillátor segítségével hoz mozgásba, melynek következtében a felerősített vibrációk gyönyörű éteri hangzásokat eredményeznek.

Darabjait a világ minden táján játsszák, olyan helyszíneken is, mint pl. a Carnegia Hall vagy a Donaueschingeni Fesztivál.

A Musik Texte, Köln 1995-ben REFLECTIONS/REFLEXIONEN címmel kétnyelvű kiadvánnyal tisztelgett a művész előtt, melyben kottákat, interjúkat és írásokat közöltek tőle.

Lucier 1970 óta a mai napig a Wesleyan Egyetem tanára. Legutóbbi munkái között számos hanginstallációt, szóló hangszerekre írt darabokat, kamara-, és zenekari műveket hallhatunk.

Marco STROPPA (I, F)

A zeneszerző, kutató és tanár Marco Stroppa Veronában született 1959-ben. Zenei tanulmányait Verona, Milánó és Velence konzervatóriumaiban végezte. Fulbright ösztöndíjasként 1984-86 között a Media Laboratory of the Massachusetts Institute of Technology komputerzene, kognitív pszichológia és mesterséges intelligencia kurzusait látogatta.

1980 és 1984 között a Padova-i Egyetem komputerzene centrumában (CSC) dolgozott, és itt született meg első zongorára és számítógépre írt műve, a Traiettoria.

Pierre Boulez meghívására 1982-től a Párizs-i IRCAM-ban dolgozott, majd 1987-ben a Zenei Kutató Osztály élére nevezték ki. 1990-ben posztjáról lemondott, és teljes mértékben csak a zeneszerzésre és a kutatásra koncentrált. Az IRCAM-mal való folyamatos kapcsolata zenei műveltségét és zeneszerzői munkásságát is mind a mai napig alapvetően befolyásolja.

1987-ben létrehozta a Szombathelyi Nemzetközi Bartók Fesztivál zeneszerzés és számítógépes zene kurzusát.

Gerard Grisery utódaként Párizsban a Conservatoire National Supérieur de Musique zeneszerzés tanszékén tanított, majd 1999-től Stuttgartban, Helmut Lachenmann utódaként a Musikhohschule zeneszerzés és számítógépes zene tanára.

Repertoárja az akusztikus hangszerek és az új média gazdag lehetőségeit öleli fel. Komponált koncertműveket, zenei drámát, rádió operákat, és számos más speciális projektben vett részt. Munkája során sok ihletet merít az előadókkal való személyes kontaktusokból (többek között Pierre-Laurent Aimard, Cécile Daroux, Florian Hölscher, Thierry Miroglio, Jean-Guihen Queyras, Benny Sluchin).

Intenzíven foglalkozik a hangzás és a tér kapcsolatával, a hangszerek színpadon való áthelyezésével a zene térbeli kibontakozásának dramaturgiájára törekszik.

Korábbi művei: Traiettoria (1982-84) zongorára és számítógépre, Hiranyaloka (1993-4) zenekarra, Proemio (1990), in cielo in terra in mare (1992) két rádió opera, Zwielicht (1998) nagybőgőre, ütősökre, elektronikára és 13-D hang projekcióra. Jelenleg több versenyművén dolgozik: az Orchertre de Paris számára (Ritratti senza volto), csellóra és zenekarra (And one by one we drop away) piccolo és vonószenekarra (No Boughs).

Iannis XENAKIS (Gr)

1922-ben született egy Romániában letelepedett görög család gyermekeként. Xenakis "kívülállónak" érezte magát, és ez az érzés egész életén keresztül meghatározta identitását, mint ahogy azt az interjúiról megjelent könyvének címe is érzékelteti "il faut être constamment un immigré" (mindig bevándorló maradok). Édesanyját öt éves korában vesztette el, és tíz éves volt, amikor egy bentlakásos iskolába került a görög Szpétsze szigetén. 16 évesen Athénba költözött, ahol tanulmányait a Műszaki Egyetemen folytatta egészen a második világháborúig, amikor a német megszállást és a brit inváziót követően ellenállásba vonult. Ennek a harcnak a nyoma egy súlyos sebhely formájában örökre a fél arcán maradt, elvesztette a bal szemét is, majd miután halálra ítélték, Párizsba menekült. Mérnök asszisztensként Le Corbusier irodájának alkalmazásába került. Szakmai gyakorlat hiánya ellenére kreativitása és intellektusa a nagyhírű építészmérnök Le Corbusier, és a zeneszerző Olivier Messiaen figyelmét is felkeltette, aki felfedezvén tehetségét, bátorította és támogatta Xenakis zeneszerzői ambícióit. Első, a Donaueschingen-i Fesztiválon bemutatott Metastasis c.művének akkoriban vitatott sikerét követően teljes mértékben a zeneszerzésnek szentelte magát.
Az ötvenes évek zenei elképzelései, melynek fő vonalát a szerialisták ("a darmstadti iskola") Pierre Boulez, Luigi Nono, és Karlheinz Stockhausen alkották, az összeférhetetlenség tanújeleit adták Xenakis elképzeléseivel. Xenakis saját útját követte, amelyen matematikai tudása, a műszaki kivitelezés terén szerzett tapasztalatai és a komplex hangzásjelenségek (zivatarok, utcai demonstrációk) iránt mutatott érdeklődése segítették. Darabjaiban a valószínűségszámítás alkalmazásával generálta és ellenőrizte a különböző individuális elemek sokaságát. Szerkezeteinek elsődleges fontosságú elemét a hang entitás jelentette a témák és hangstruktúrák helyett.
A mintegy ötven évet felölelő zenei munkássága vitathatatlan jelentőségű befolyással hatott a kortárszene világára. Akusztikus művei mellett számos jelentős elektroakusztikus és multimédia darabot írt. A számítógépes zenében alkalmazott algoritmikus kompozíciótechnika és a véletlenszerűen előidézett és váltakozó hullámokon alapuló digitális szintézis úttörője volt. Egy grafikus illesztőegységet használó számítógépes rendszert is tervezett (UPIC), melyről bebizonyosodott, hogy felszabadító és egyben provokatív pedagógiai eszköz és hatékony számítógépes zeneszerzői környezet.
Iannis Xenakis életének 78. évében, 2001-ben halt meg. Utolsó befejezett művét, az O-Mega- t szóló ütőhangszerre és együttesre, a Huddersfield Kortárszenei Fesztiválon mutatták be 1997-ben. 2000 decemberében Németországban néhány egészen korai művének világpremierjére került sor csaknem ötven évvel keletkezésük után.